Erasmus_Olaszország

Az utolsó bejegyzésünk Foggiából!

21 nap. Mikor leírom ezt a mondatot, már csak ennyi van vissza az Erasmus félévünkből. Ez legalább annyira elképzelhetetlen, mint egyszer régen az volt, hogy majd itt leszünk Foggiában, a lakásunkban, a mindennapjainkban. Olyan gyorsan elment ez az ajándékidő, amit itt tölthettünk, és mégis annyi minden történt. Az utolsó bejelentkezésünkben szeretnénk elmesélni Nektek, hogy hogy is nézett ki az a sokat emlegetett Erasmus-életérzés a mi életünkben.

Nos, az első, amit el kell mondanunk róla, hogy nem úgy, ahogy elképzeltük. 😊 És ez egy nagyon fontos mondat. Mindenképpen szeretnénk elmondani azt, hogy az Erasmus, ez a fél vagy egy év, amit külföldön tölthetünk, egy csoda, és hogy egy iszonyatosan szerencsés generáció vagyunk, amiért erre lehetőségünk van. DE. Mindig, amikor elmesélik, hogy mennyire buli és milyen felejthetetlen, hogy egy család lesztek az ottani emberekkel arra az időre, amit együtt töltötök, hogy meghatározza a későbbi életed, stb., már mindenki arról mesél, ahogy utólag látja a kint töltött időt, egy végső következtetést levonva, és ez csalóka. Mert az a helyzet, hogy előbb-utóbb (esetünkben ez körülbelül egy hónap volt) rá kell jönni arra, hogy kint is a saját életedet éled tovább, a saját személyiséged ugyanúgy megmarad, mintha otthon maradtál volna. Vagyis nem változtat meg mindent az, hogy máshol vagy. És ebből egyenesen következik, hogy amilyen különbözőek vagyunk, annyira máshogy éljük meg az élményeket. Azért mindannak ellenére, amit hallani lehet, ne várjatok el semmit, mikor odaértek a helyetekre, ne gondoljátok, hogy ez az érzés, amiről beszélnek, már az első naptól fogva ott lesz. Mégiscsak egy idegen országban, idegen emberek között, idegen nyelven kell ilyenkor megtalálunk a helyünket, és ez sokszor nehéz, de legalább annyira fantasztikus is. Oké, ha Erasmus alatt is vannak rossz napok, oké, ha nem szerzel millió meg egy barátot odakint, oké, ha nem vagy ott minden buliban, oké minden, amiről te úgy érzed, hogy oké. Mert ez az egész tényleg meghatározza majd az életed, de hagyd meg neki az esélyt, hogy ezt úgy tegye, ahogy tenni kell, és ne várd el, hogy sablon szerint folyjon az élet.

Ami minket vezérelt ebben az egészben (na persze az olasz ételek és italok hívó szava mellett), az volt, hogy szerettük volna, ha kinyílik egy kicsit a szemünk a világra. Szerettünk volna utazni, nyelvet tanulni, érdekes embereket megismerni, önállóságot tanulni, szabadnak lenni.

És visszanézve, ezeket mind meg is tettük.

Utazás?

Bejártuk a Gargano-félsziget leggyönyörűbb részeit, amely számtalanszor lenyűgözött minket annak ellenére, hogy nem is tudtunk előtte arról a sok kis csodáról, amit a csizma sarkantyúja rejteget. Október közepéig hetente legalább egy napot a tengerparton töltöttünk. Megjártuk Barit, Rómát, Bolognát, Veronát, Nápolyt, Pompejit, Caprit és sétálhattunk a Vezúv tetején. Egy helyi olasz vezetésével Foggiához közeli településeket ismerhettünk meg. Elrepülhettünk és megismerhettük Koppenhágát, hogy utána nyugodt szívvel mondhassuk, hogy az északiak modern, szép és szervezett élete és országa ellenére milyen jó döntést hoztunk azzal, hogy Olaszországot választottuk. Kétszer hazajöhettünk pár napra, hogy találkozhassunk a családunkkal és haladhassunk a vizsgáinkkal, aminek hála, valószínűleg nem csúszunk az egyetemen. Pipa.

erasmus_foggia

Nyelvtanulás?

Két olasz kurzusra is lehetőségünk volt járni, ahol anyanyelvű tanároktól tanulhattunk. Habár ki kell jelenteni, hogy fél év nem elég egy nyelv teljes elsajátítására, és hogy a mi tapasztalatunk alapján jobb, ha Olaszországba úgy érkezik az ember, hogy rendelkezik legalább egy alapszintű nyelvtudással, mégis remek lehetőség olyan környezetben nyelvet tanulni, ahol az mindenhonnan visszaköszön. Itt az emberek rendszeresen megállítanak minket az utcán, megkérdezik honnan jöttünk, mit tanulunk, hogy érezzük magunkat, tanácsokat adnak, hova érdemes elmenni a városban. Egy kedves olasz hölgy csak meghallotta, hogy angolul beszélünk a piacon és rögtön meghívott minket az egyik családi ebédjükre, ahol olaszul beszélgettünk a családdal. Egy másik olasz hölgy és a férje eljöttek hozzánk és főztek nekünk, miután egy parkban találkoztunk velük, és elmagyaráztuk, hogy szeretnénk megtanulni olasz ételeket főzni. Eljöttek, és bármilyen nehéz is volt, olaszul beszélgettünk velük végig. Sosem fogom elfelejteni, mi a csirkemell olaszul, annyiszor láttuk leírva. Sok egyetemista az erasmusos diákokkal lóg Foggiában, mert egyébként kevés a fiatal. Ők is főztek nekünk, megtanulhattuk a legfontosabb szlengeket -és persze káromkodásokat, ez mindig összehozza a külföldieket-, bármikor beszélhettünk velük a saját nyelvükön. Minden boltban és étteremben rá voltunk kényszerítve az olaszra, mert mást nem értettek meg sehol. Ha akartuk volna se lehetne másképp: pipa.

Érdekes embereket megismerni?

Ebbe a körbe már becsúsznak az előző bekezdés részei. El kell mondanunk, hogy az olasz emberek fantasztikusak. Kedvesek, érdeklődők, barátságosak, segítőkészek. Nagyon tudnak enni, inni, lazítani, kiabálni, gesztikulálni, élni. Közlekedni, azt mondjuk nem. De az ember elnézi nekik. És habár mi négyen is ott voltunk egymásnak magyarok, sok-sok embert ismertünk meg sok országból, kultúrákba kukkanthattunk be. Már tudjuk, hogy ha egy töröktől megkérdezed, hogy kér-e enni vagy inni, és azt feleli, hogy „köszönöm”, nem fogja folytatni a mondatot és azt jelenti, hogy nem kér belőle. Tudjuk, hogy a beton, a város, a müzli, a bordó és még jónéhány másik szavunkon osztozik a török és a magyar nyelv. Tudjuk, hogy nem szabad ebéd után capuccinót rendelni olasz étteremben, mert nagyjából szentségtörésnek minősül, és, ha állva iszod meg a kávéd a pultnál, elég, ha odacsúsztatsz egy eurót, de ha leülsz, már ki kell fizetned a coperto-t, vagyis a díjat a kiszolgálásért. Tudjuk, hogy a szerencsés románok, spanyolok és franciák szinte kapásból megértik az olasz nyelvet, annyira hasonlít az övékhez. Tudjuk, hogy a spanyoloknál hajnalban kezdődik a buli, délelőtt ér véget és estig van éjszaka. Tudjuk, hogy az emberek, akik Dél- és akik Észak-Spanyolországból érkeztek, mintha ég és föld lennének. Tudjuk, hogy mostantól, ha tűzijátékot hallunk, már mindig előbb fog eszünkbe jutni, hogy a maffia visszaért a városba, mint az, hogy ünnep van. Tudjuk, hogy a lengyelekre ugyanúgy sztereotípiakén vonatkozik, hogy tudnak inni, mint a magyarokra. Tudjuk, hogy a dél-spanyol lányok hangja konkréten megkülönböztethetetlen, ha egy az egyikükét hallottad, hallottad mindegyikükét. Tudjuk, hogy a török kávé zaccából ki lehet olvasni a jövődet. És tudjuk azt is, hogy bármennyire is különbözőként érkeztünk ide, összehozott minket az Erasmus. Mert jóllehet különböző országokból érkeztünk, különböző szokásaink vannak, különböző nyelveken beszélünk, ide mégis ugyanúgy érkeztünk. Kíváncsian, várakozva, kicsit félve és kicsit zavarban, de mégis sokkal nyitottabban mindenre és mindenkire, mint otthon tettük volna. Természetes lett, hogy ha angolul mesélünk és hallgatunk történeteket, és hogy ha leülünk egy asztal köré, legalább három különböző országból származó emberek ülnek velünk szemben. És milyen jó is ez. Bármekkora buli és szabadság is az Erasmus, észrevétlenül is, de megismerteti más-más nemzetek fiataljait egymással, és így már nem tekintünk valakit idegennek csak azért, mert a világ más pontjáról származik. Szóval: pipa.

erasmus_foggia_2

Önállóságot tanulni?

Mivel mindketten pécsiek vagyunk, ezért az eddigi egyetemi éveink alatt nem volt szükséges az, hogy elköltözzünk otthonról és huzamosabb ideig távol legyünk a megszokott környezetünktől és a családtól. Ehhez képest a külföldre költözés éles váltás volt, de hamar megszerettük a függetlenséget. Hamar kialakultak az itteni szokásaink, a hétköznapi rutinok. Megtanultuk beosztani a pénzünket (többé-kevésbé). Megszoktuk, hogy magunknak kell megoldani a felmerülő problémáinkat, mert más nem fogja. Persze mondhatjuk azt, hogy “csaltunk” kicsit, mert egymásnak mindig ott voltunk, mint biztos pont. Együtt lettünk önállóak… bár nem hiszem, hogy ez a kifejezés megállja a helyét, de mégis jól tükrözi a valóságot. Természetesen megértjük azt, ha valaki erre azt mondja, hogy ez így nem az igazi elszakadás, nem az igazi “Erasmus élmény”. De őszintén szólva, ha újra választhatnánk, hogy együtt vagy külön menjünk-e, mindenféle kétely nélkül ismét közösen vágnánk bele.

Szabadnak lenni?

Ha valamit meg lehet és meg kell tanulni az olaszoktól, akkor az az, hogy nem kell mindent túl komolyan venni, élvezni kell az életet és nem szabad mindenre rástresszelni. Néha mondjuk ők ezt már olyan szinteken tudják művelni, ami nekünk megdöbbentő. Az biztos, hogy a szervezettség és a szervezés nem az erősségük, de nagyon tudnak “élni”, élvezni a mindennapokat, szinte mindig mosolyognak és vidámak. A mentalitásuk talán azon alapul, hogy nem azon aggódnak, hogy mi az, ami nincs, hanem arra gondolnak, hogy milyen jó minden, ami megadatott. Egyszer beszélgettünk egy olasz, kétgyermekes anyukával és megkérdeztük tőle, hogy nem aggasztó-e a gazdasági helyzet és az, hogy régióban nagyon kevés a munkalehetőség. Ő csak elmosolyodott a kérdésünkön, és kifejtette, hogy ők nem szoktak ezen aggódni, nem tudják, mit hoz a holnap, de ma megvan mindenük, szeretik azt, ahol élnek, és bizonyára megoldják a holnap problémáit, ha azok ténylegesen felmerülnek egyszer. Bár a “szabadságot” többféleképpen lehet értelmezni, de ez a fajta hozzáállás tényleg szabaddá teszi az embert. Reméljük, hogy ebből a mentalitásból sikerült elsajátítanunk valamit az elmúlt félévben, és sikerül majd ezt nekünk is a mindennapjaink részévé tenni.

olaszország_foggia_erasmus_2

Így összegezve tehát a legfontosabb dolog, amit szerettünk volna elmondani, hogy hálásak vagyunk, amiért megélhettük ezt az élményt. Habár Foggia nem a legszebb, legbiztonságosabb, legkülönlegesebb város, nem a legnépszerűbb választás, és valószínűleg mi sem ide jöttünk volna, ha más lehetőség is van Olaszországban, de mégis, itt igazán megismerhettük az olaszok életét, valóban a mindennapokba, az igazi szokásokba tekinthettünk be. Ez a kis hely az otthonunkká vált. És mi lehet furcsább és fantasztikusabb, mint egy idegen országba hazamenni?

Köszönjük, Erasmus és Campus Mundi!

Arrivederci tutti,

Olívia e Barbi

Előző bejegyzésünk: Dr. Fábián Adrián: Szükség van a jogászokra! – Tv2 Mokka